Olvasgatom a Gilgames eposzt. S nem mindennapi izgalmakra leltem benne.
Gilgames, Uruk királya erőtől duzzadó kétharmad isten - mivel egyharmadban ember. A szüzeket nem engedi az ifjakhoz, viszont uralkodása alatt virágzik a város.
Az istenekhez fohászkodó emberek kérése meghallgattatik. Létrehozzák Enkidu-t, akit agyagból gyúrtak, majd miután az egyik isten ráköpött az agyagbábura, az életre kelt. Enkidu a vadak társa volt. Teste tetőtől talpig szőrős, viszont haja nőiesen hullámos és göndör. Az állatokkal együtt ette a füvet, az állatokkal együtt járt a pusztákon a forráshoz.
Aztán a puszta egyik pásztora megelégelte, hogy Enkidu szétszaggatta a hálókat és betemette a csapdákat. Apja tanácsára panaszra indult Gilgameshez.
Gilgames bölcs is volt. Egy szent kurtizánt megbízott azzal, hogy amint Enkidu-t a forrásnál meglátja, tárja szét tunikáját, mutassa meg a szégyellnivalókat és izzítsa be Enkidu szenvedélyét úgy, ahogy csak egy nő tudja. S engedje, hogy teste testéhez préselődjék.
A szent kurtizán eleget is tesz a kérésnek. Enkidunak elég csupán egy pillantás és rá is veti magát a kurtizánra. Hét éjen és hét nappalon keresztül ölelik egymást. Ezután Enkidu-t már nem ismerik fel az állatok, s kénytelen elmenni Urukba.
Ott persze első dolga, hogy a jósnőhöz menjen, aki megjósolja, hogy ugyan Gilgamessel bunyózni fog, de aztán megszeretik egymást és jól ellesznek egymással. Úgy is lesz, s boldogan élnek, míg Enkidu meg nem hal.
Nem egészen világos miért is, de valószínűleg amiatt, mert kiszakították természetes környezetéből.
